Ahogy én látom: Fiala János egy hiperérzékeny ember. Persze ezzel még nem állítottam semmi különöset, mondhatni, ez közhely. Ezért veszem a bátorságot és részletezném: ő szorong és patologikus mértékben labilis. Emocionális is. Nagyon. Ebből fakad aztán minden. Az egész - lelki értelemben rokkant - élete, ahogy nekem feltűnik, egy menekülés. (Vagy inkább ámokfutást kellene mondanom?) Leginkább önmaga és a démonai elől. Sokszor azt gondolom, és egyre inkább meggyőződésem, hogy a KeljFelJancsi, ami voltaképp az élete, egy profin kivitelezett, szakmailag bravúrosan előadott hang az éterben; páratlan jelenséggé lett az évek során, ámde merő pótcselekvés. Az a fullasztó mértékű politika, ami kétségtelenül beleszól kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunk életébe, még nem indokolja önmagában azt a figyelmet, amelyet Fiala Jánostól nap mint nap kap. Felmerül a kérdés: mi helyett vajon? Miért? Miért van az, hogy Fiala János, egy intelligens, életerős ember politikusokkal álmodik rendszeresen? Anélkül, most hogy "vulgárfreudizálnék" itt, ez számomra mindenesetre elgondolkodtató... A KeljFelJancsi egy olyan "elidegenedett területe" szerintem Fiala Jánosnak, amely valójában az ő hús-vér ÉLETÉVEL szemben alakulhatott ki.

Fiala János modora, a távolságtartó attitűdje, szándékos és akaratlan léleksebesítései az ő sebzett és nyugtalan lelkének szikrái. Ahogy ő fogalmazna: egy "reparálhatatlan" lélek szikrái. Amelyek szúrnak, sebeznek, igen, de amelyek mégis egy - Nietzsche után szabadon - "emberi, nagyon is emberi" lélek hányattatásaiból fakadnak. Fiala János ebből a szembontból az összes megbántott áldozata között a legnagyobb áldozat.

A Péklapát bemutatta a szülői ház lelki örökségének súlyát, a Pótkulcs elhúzta a függönyt a kamaszkori és ifjúkori viszontagságok elől. Mi maradt felnőttkorra? Szorongás, szorongás, szorongás és persze személyiségzavarok, komplexusok - ez csak annak nem nyilvánvaló, aki meg sem akarja érteni.

Engem régóta rabul ejtett a személyisége, minden ellentmondásával együtt is. Sőt, talán épp emiatt. Tisztelem őt médiabeli tevékenységéért, de számomra nem ez a lényeges, hanem a civil Fiala János. Én "látom" őt. Ha nem arcátlan nagyképűség a kijelentés: talán azért, mert némileg magamat látom benne, miközben az életünk a felszínen alapvetően tért el és jelenleg is totálisan eltérő irányba tart. Mégis, potenciálisan bennem van az a Fiala János, akivé lelkileg nem szeretnék hasonlítani 50 felett. Mert úgy nincs értelme élnem. Fiala János próbálta már a halált, én nem. Szerencsére köztünk van és nap mint nap hallhatom őt sokadmagammal. Mindazonáltal az a perspektíva, amely előttem van és amelyet a legtágabb környezetemben éppen a jelenlegi Fiala János _civil_ élete képvisel számomra, rémisztő és félelemmel tölt el. Remélem, léteznek csodák. És csodát kívánok Fiala Jánosnak is, megérdemelné, hogy kevésbé legyen boldogtalan belül. (Ezt most nyilván kikérné magának, ám nagyon nem kelti egy boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus ember benyomását. Talán azért is, mert ahogy egyszer fogalmazott Hajdú Péternek: "akkor megszűnne létezni". Hát csak ne szűnjön még meg egy jó darabig, ha kérhetem, miközben megtanultam a leckét tőle: "minden műsor kísérleti műsor, minden adás utolsó adás...")